A Blancpain GT verseny volt az idei utolsó számunkra a Hungaroringen. Az utolsó látogatás mindig kicsit más mint a többi, hiszen lezárul egy újabb szezon, aminek egy részét itt töltöttük. Sokakkal nem találkozunk egy ideig, lezajlanak az utolsó beszélgetések, ugratások és mindenki reméli, hogy jövőre újra összefutunk itt.
Ezen a versenyen is sokat jöttem-mentem, megpróbáltam minél többet látni az utolsó napon, átélni a hangulatát, tudván: egy jó ideig ebben itt nem lesz részem. A félgyári csapatok alaposan belakták a boxokat, a paddock-ban katonás rendben álltak a kamionok. A forgatag sem tért el semmiben attól, amiket az eddigi versenyeken láttam: nézők, fotósok, csapattagok, mérnökök, versenyzők mentek éppen a dolgukra. A nyüzsgés megunhatatlan látványa fogadott és ezúttal valami más is, ami kellemes meglepetésként ért.
Az egyik boxban a sok közül igazi kincsek lapultak, nem mintha a többiben a versenyautók nem lettek volna azok. A közvetítéseken és a fotókon már látott, a dobogókért járó trófeákkal volt tele egy egész box, így alakult át a hely egy sajátos kiállítóteremmé.
Legendás pályákon nagy csatákban szerzett trófeákat látni nem mindennapi élmény volt és az ördög ezúttal is a részletekben rejlett. Minden serleg felért egy művészi alkotással, fantasztikus kivitelezésük volt, mestermunkák egész sorát láthattam.
Ezúttal elég nehezen álltam meg a Ring íratlan szabályát, hogy: mindent a szemnek! Nagyon szívesen kezembe vettem volna bármelyik trófeát, érezni szerettem volna a súlyát, az anyagának hidegségét és megforgatva kezeim között még több részletet felfedezni rajtuk.
Stílusos kiállítást láthattam, a serlegeket üres versenybenzines hordókra tették, ami nekem nagyon bejött. Az idei utolsó látogatás a Hungaroringen számomra ezzel vált teljessé, hiszen egy olyan élménnyel lettem gazdagabb a pálya jóvoltából, amit aligha élhettem volna át máshol.