Búcsúzni nehéz, egy haláleset okán különösen az. Az autósport csillogó világa mögött – hozhatnak bármilyen biztonsági szabályokat – ott settenkedik a halál. Egy tragédia árnyékában érkeztünk meg Horvátországba, ahonnan nagyon hiányzott valaki.
Láttam elég szervizparkot az évek során, összetört autókkal, csalódott versenyzőkkel, a győztesek örömével. Az hittem már mindent láttam, de az élet ismét bizonyította, hogy tud még újat mutatni.
Egy hosszú és egy fárasztó nap végén, a shakedown után szervizpark látogatással zárult a nap.
Nem érhet versenycsapatot nagyobb veszteség annál, mint amikor elveszíti egy versenyzőjét. A Hyundai csapattal megtörtént az elképzelhetetlen. Elhunyt barátjuk emlékére megváltozott az autók színe, visszavonták a harmadik autó nevezését és sportszerű gesztusként a Toyota is két autót indított a gyári pontokért.
Az előzmények tudatában kijelenthetem, hogy még soha életemben nem láttam olyan szomorú dolgot, mint Craig Breen magányosan álló autója. Nem voltak körülötte szorgos kezű szerelők, nem volt ott a mérnök, aki épp az adatokat elemzi. Ott állt egyedül, kristálytisztán, idei külsővel, versenyzőjére várva.
Sétálok a szervizparkban, aminek csendjét motorhang töri meg és alig hiszek a szememnek, mikor Breen autóját látom felém gurulni. Egy megemlékezésre tart, aminek teljesen véletlenül lettem a szemtanúja.
Beállítják a gondosan előkészített helyre, majd sorra érkeznek a csapatok tagjai, a promóter képviselői és a Pirelli szakemberei. Összegyűltek hát és bár sokan vannak, mégis csend honol. Méltóságteljes csend ez, súlyos, nyomasztó.
Itt vagyok, látom mindezt és nem hiszem el, hogy újra egy versenyzőtől búcsúzunk. Minden ilyen búcsúzáskor felmerül bennem a kérdés, hogy ugye ez volt az utolsó?
Tartok azonban attól, hogy a sors mint oly sokszor, újra nemmel válaszol majd kérdésemre.
Isten veled, Craig Breen!