Egy tragédia után versenyre indulni nem valami vidám dolog. Mégis nekivágtunk az útnak Horvátországba, hogy a tavalyi egynapos kiruccanás után pár napot a pálya szélén töltsünk. Ebben a pár napban megéltünk mindent, amit egy rally rajongó megélhet, a sors az érzelmek teljes skáláját vonultatta fel előttünk.
A tavalyi shakedown emléke még élénken élt bennünk, így természetesen újra ezzel kezdtünk. A mezőny nem volt annyira aktív, mint egy éve, de a szűk erdei út széle újra megtelt a sportág szerelmeseivel. Honfitársaink ismét szép számmal álltak a pálya szélén, akik rengeteg magyar zászlóval díszítették ki a szakaszt. Az autók látványa, a hangok, a tempó, a tömeg, a hangulat mindez összességében a rally varázs…aki nem járt még rally világbajnoki versenyen, az mindenképpen vegye fel a bakancslistájára valamelyiket.
Kora délután érkeztünk a szervizparkba, ahol elsőként Craig Breen autójához vezetett az utunk. Szomorú látvány volt a magányosan álló versenyautó, míg a szervizpont másik felében a szerelők csendesen végezték a versenyben induló autók felkészítését. Ha mindez nem lett volna elég lehangoló, részt vettünk azon a megemlékezésen is, ahol a WRC nagy családja búcsúzott elhunyt barátjától. Az ott történtekről pár sorban korábban beszámoltunk már itt. A szervizpark a tavalyihoz hasonlóan mindent felvonultatott, amire egy rally rajongó vágyhat. Büfék ontották magukból a finomságokat, shop-ok sora árulta az emléktárgyakat és egy méretes kivetítőn keresztül lehetett követni az eseményeket a verseny során.
Pénteken hajnalok hajnalán ébredtünk, bízva abban, hogy ezzel elkerüljük a nagyobb tömeget. A “trükk” nem jött be, nagyon nem! Mire kiértünk az első szakaszra, már parkolóhelyet keresni is kihívás volt, a rajt előtt két és fél órával. Hömpölygött a tömeg, a rally világ korán ébredt Horvátországban. Egy kis reggeli erdei séta után megtaláltuk a helyünket. Az erdő csendjét motorhangok tépték darabokra, a közeledő autók egyre erősödő hangjaira hevesebben dobog a szív. Őrület van, dudaszó, fütty és taps hangjai vegyülnek az autók dübörgésével, a srácok a határokat feszegetik és minden vezetési stílus más és más. A pálya egyre felhordásosabb, így a később rajtolóknak már ezzel is számolni kell majd. A sors kegyetlensége, hogy mikor jól érzi magát az ember, rohan az idő. Ez most sem volt másképp, az erdő szépen lassan elcsendesült és jött is a záróautó.
Helyet váltunk, feljebb megyünk, megvan, ez lesz az! Több mint öt óra várakozás következik, jó társaság, sztorizgatások, ebéd, helykeresés, míg az idő ezúttal nem rohan, de elkezdődik a következő kör. Az első körhöz hasonló ez a második, élő adásban látni, videókon-képeken megnézni csak egy dolog. Ezt itt állva, a port nyelve, a hangokat hallva, a nézők reakcióit látva lehet csak átélni igazán!
A szombat volt az utolsó napunk is a versenyen és az előzőhöz hasonlóan éltük meg. A táj gyönyörű, a friss levegőt szinte harapni lehetett, az úton hömpölygő tömeg a rengeteg zászlóval nagyon jól nézett ki. A nap 2. (a verseny 10.) szakaszát választottuk, a helyről előzőleg is sok képet és videót láttunk már. Szép lassan megtelik a pálya széle, helikopterek húznak el felettünk, és már jön is a mezőny. Az eleje komoly tempót diktál, a világ rally elitjétől nem is vár mást az ember. A gyorsasági gyorsan véget ér most is, sajnos a nevezési lista nem volt valami acélos, ami a létszámot illeti.
A szervizparkban megyünk még egy kört, beszerzünk mi is néhány emléktárgyat majd hazafelé indulunk.
Ezen a versenyen egyszerre élhettük át az emlékezés fájdalmát és rally világ varázsát is. Vegyes érzésekkel telve robogtunk a szinte kihalt autópályán hazafelé. Szerencsére nem gyakran kell egy tragédia árnyékában versenyre utazni és nagyon reméljük, hogy hosszú évekig nem is kell majd.
Ezúton köszönjük meg szeretteinknek azt a támogatást, amit nyújtottak az előkészületek során. Minden bizonnyal aggodalommal a szívükben engedtek minket utunkra, hiszen ők is hallottak Breen balesetéről. Az előzmények ellenére mégis támogattak bennünket, amiért hálásak vagyunk!