Versenybeszámoló – Új sorozat régi hangulatban

Itthoni munkáimat jó előre elvégeztem és a WTCR hazai futama előtt két napon át pihentem. Tapasztalatból tudtam, hogy lejárom majd egy kisebb túra távját a boxutcában és a pálya szélén, és, hogy vasárnap kora estére sajgó lábbakkal ülök majd be a volán mögé.

Szombat – új sorozat ismerős arcokkal

Szokás szerint korán indutunk és érkeztünk a pályára, átestünk az ellenőrzéseken, aláírtunk mindent, amit kell és a boxutcában kezdődött a kétnapos fotózás. Az első szabadedzésre készült a WTCR mezőnye, volt csapat, ahol nagy volt a sürgés forgás az autók körül és volt olyan is, hogy egymagában állt a verda és várt a versenyzőjére. A WTCC-ből több ismert arcot fedezek fel, és van, akit most látok életemben először. Aztán feldübörögnek a gépek, nyit a boxutca és elkezdődik a hétvégi program. Az autók hangjai kellemes meglepetésként érnek, nagyon jól szól kivétel nélkül az összes, kellemesen csalódom. Az autókat videókon és képeken ugyan láttam már, de így élőben persze ez is más, és a kinézetre sem lehet panasz. Ízig-vérig versenyverdákat látok, amik hangjukban erőt sugároznak, külsejükben pedig dögös túraautók mind egy szálig. A szabadedzés 25 perce gyorsan eltelt, mindenki visszatért a csapatához, az autók pedig eltűntek a boxok mélyén. Az elmúlt évektől eltérően a betétfutamokra idén sokkal kevesebb időt szántam. A WTCR-re fordítottam minden figyelmemet, így mikor a betétfutamok voltak soron, végiglátogattam a boxokat. Hivatalosan nincs gyári támogatás, de a látott felszerelések mennyisége, a csapatok technikai háttere, a szerelők száma, mind gyári támogatásról tesz tanúbizonyságot. Az Audival indulóknál például olyan monitorfalat láttam, mint amilyenek F-1 versenyeken megszokottak. A kijelzők előtt több mérnök állt és elemezték a kapott adatokat. Nagyon éles határvonal választ el egy privát és egy gyári csapatot egymástól, így olyan érzésem volt, mintha egy “bújtatott” gyári világkupa mezőnyét látnám, ahol sehol egy gyári csapat, de majdnem mind az. Miután öt magyar volt a mezőnyben, volt kik után jönni menni egy-egy jó pillanatért, és nyomon követni mindazt, ami velük történik. Természetesen nem értem oda mindenhová, olyan a forgatag és annyi a történés egy ilyen hétvégén, hogy lehetetlen minden nagy pillanatnál jelen lenni. A betétfutamok mellőzése hagyott bőven időt arra, hogy a nézőtéren fotózzam és, hogy ezt több alkalommal is megtehessem. Ahogy telt az idő, úgy telt meg folyamatosan a tribün is, igaz, a szombati napon még nem volt óriási a tábor, de hangerőben és hangulatban már ekkor sem volt hiány. Kora délután az időmérő első szakaszát a pálya szélén töltöttem, a kettes és a tizenhármas kanyar közt ingáztam. A végjátékot már a média központban néztem végig, és éltem át az első, de közel sem utolsó “hangrobbanást”, amit a nézők okoztak, mikor Norbi pole időt futott! Őrületes a hangorkán, legyőzi a távolságot, a versenyautók hangjait, a falakat, mindent elsöpör, ami az útjába kerül, még az épületen belül is hátborzongató volt mindezt átélni. Az időmérő után a versenyzők a paddock-ban gyűltek össze, ahol dedikálás következett, amit a nézők szép hosszú sorban állva vártak ki. Újabb betétfutamok következtek, én egy kisebb szünetet követően (enni is kell valamikor) újra a boxutcába mentem. Ritkán találja az ember Michelisz Norbit viszonylag “egyedül”, minimum öt fotós és egy operatőr kíséri, és van, hogy egy riporter is kérdezgeti közben. Ezúttal is interjút  adott, de fotós kollégák és operatőr kísérete nélkül. Pár képet készítettem az interjút adó Norbiról, mikor pedig végzett a beszélgetéssel, gratuláltam neki a pole-hoz. A Túraautó Világkupa első futama következett a sorban, Norbi ádáz csatát vívott a kettes kanyarban, és volt szerencsém elkapni ezt a pillanatot is. Aztán Yvan Müllerrel csatázott a dobogóért, amire végül fel is állhatott. A verseny eredménye már mindenki előtt ismert, de jó volt hazai pályán hazai versenyzőt a dobogón látni. Norbi pole-ja és harmadik helye jó alapot nyújtott a vasárnapi folytatáshoz.

Vasárnap – csúcsra járatott hangulat hazai dobogókkal

Újra reggel érkeztünk a pályára az előző napi távval a lábunkban, amit azért már kezdtünk megérezni. Számomra az időmérővel kezdődött a nap a pálya szélén, a Q3-ra azonban visszamentem a központba, mert látni akartam Norbi teljes körét. A nézők reakcióiból azonban több kilométer távolságból is tudni lehetett, hogy kié a pole. Betétfutamok hosszú sora következett, miközben a nézők folyamatosan érkeztek a pályára. Újra célba veszem hát a keménymagot, ahol remek hangulatban találom a nagyérdeműt. Aki erről többet szeretne megtudni, elolvashatja Hangulatteremtők című beszámolómban. Visszasétáltam a központba egy gyors ebédre, majd a kollégákkal beszélgettem: ki merre járt, mit látott, halott – ezekről folyt a diskurzus. A WTCR második futamának rajtrácsán azonban már újult erővel fotóztam. Már előző napon is feltűnt, hogy a WTCC-vel ellentétben nincsenek rajrácslányok. Gondoltam majd vasárnapra megérkeznek, de a griden csupán hat nagyon csinos lány állt, éppúgy, mint szombaton. A többi lányt néhány fotós és újságíró kolléga is hiányolta akikkel beszéltem, mert a jóhoz nagyon gyorsan hozzászoktunk az elmúlt években. A második futam 12 körös volt, akárcsak az első, nagyon kellett szedni a lábam, ami pedig egyre jobban fájt. Nagy Dani második helye, és óriási öröme azonban mindenért kárpótolt, jó volt újra hazai dobogós helyezésnek örülni. A Zengős srácok is megszerezték első pontjaikat, így a hazai versenyzők sikereihez ők is hozzájárultak. Rövid tankolási, majd szerelési idő következett. A szerelők minden csapatnál gyorsan dolgoznak, de kapkodásnak nyoma sincs, mindenki tudja a feladatát. Elsőre káosznak tűnhet az autók körüli nagy jövés-menés, pedig nagyon is szervezetten történik minden. Az ötperces szerelési időbe nagy dolgok amúgy sem férnek bele, de amit lehet, azt megcsinálják ezalatt. Box nyit, újra a rajtrácson vagyok, de ezúttal kevesebb időt szánok rá, a kettes kanyar is mintha egyre messzebb lenne már. Vagy csak a lábaim kezdik feladni? Azért időben leérek, hallom a rajtot, de Tarquini érkezik elsőnek, aki sajnos lerajtolta Norbit. A középmezőnyben pedig kiforgatják Bennanit, aminek pillanatát sikerül is elkapnom. A támadásban bízunk: hol itt egy tized, hol ott egy tized, zajlik a csapattársak között az adok-kapok. A pálya fölé érő felhő egyre fenyegetőbb, majd pár percig esik is, mire a versenyt megszakítják. A mezőny a célegyenesben felsorakozik és dönthetnek, hogy gumit cserélnek-e? Tíz percük van meghozni a döntést, aztán folytatni kell tovább a versenyt. Mindenki slick gumikon marad, az eső eláll, a pálya gyorsan szárad. A safety car felvezeti a mezőnyt, új rajt, új remények, de nem…Norbi most sincs elég közel a támadáshoz. Fogynak a körök, a középmezőnyben ádáz csaták dúlnak,de az élen minden változatlan marad. A  győzelem végül nem lett meg, a tömeg mégis úgy ünnepelte Norbit, mintha nyert volna! Várjuk a dobogósokat, Tarquini-t majd szétveti a boldogság, ahogy a csapatfőnököt is, Norbi láthatóan csalódott, kétszer indult a hétvégén a pole-ból és egyszer sem sikerült győzelemre váltania azt. Ekkor pedig, hogy a nap végére kijusson mindenkinek egy kis futás: elkezdett ömleni az eső, benne némi jéggel. Mázlim van, közel voltam az épülethez, így alig kaptam belőle valamit. Leadom a mellényt, megvárom a többieket és irány haza. Ahogy azt a verseny előtt napokkal már sejtetettem: tényleg sajgó lábbal ülök be a kocsiba. Azonban végigélni egy ilyen hétvégét immár nyolcadik alkalommal fantasztikus volt, és minden percéért megérte lejárni a lábam!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük